„אשרי הלבבות שידעו לחדול בכבוד… – Boldogok a szívek, melyek méltósággal végzik…” (a zsidó – egykor magyar – Szenes Hanna, 1944. május 2., kivégzésének évében, Uri Asaf fordítása)

A nemzet

Mióta az eszemet tudom, a szememben Szenes Hanna, aki 1944-ben az angol hadsereg tisztjeként megpróbált a magyar zsidókért harcolni, és kivégezték, akkor is magyar hős, ha magát a halálához közeli éveiben már biztos nem tekintette magyarnak. Magyarul írt versekkel kezdte kamaszéveit, és csak 17-18 évesen kezdett tanulni ivritül. Nekem azért magyar továbbra is, mert magyarként rekesztették ki: nem-magyar magyar lett, akárcsak én ma, a 2010-es évek Magyarországában az uralkodó jobboldal és pártállama számára.

Életútja és értékelése elválaszthatatlan attól, hogy mi a nemzethez tartozás feltétele, és ebből következően az, hogy mi is ez az állapot. Nem kell, hogy tudatosuljon mindenkiben. Aki valamiféleképpen reflektál rá, nem feltétlenül mindig reflektál rá. Egy biztos: a nemzethez tartozás érzelmei, lelki állapota semmiképpen sem politikai állapot, hanem kulturális.

Ha politikai állapot lenne, akkor politikai kategóriákkal le lehetne írni, márpedig ez lehetetlen, és ha megpróbálják, a gyalázat keletkezik. Hiszen politikai jellemzőkhöz kellene kötni a nemzethez tartozást. Amint egy politikai erő saját magát „nemzetibbnek” tételezi, abban a pillanatban kirekeszti a nemzet ama részét a politikai egyenrangúságból, amelynek más politikai elképzelései vannak. Egy kulturális közösségből rekesztik ki politikai alapon az állam polgárainak egy részét.

A politikai nemzet fogalma éppen ezért fából vaskarika. Ha a nemzet politikai közösség volna, akkor kellene valaminek politikailag lennie, ami egy nemzetre jellemző. Márpedig a nemzetre politikailag semmiféle közös nem jellemző, mivel egy nemzet politikailag szükségszerűen megosztott. Az nem politikai értelemben közös vonás, hogy a nemzet tagjai politizálnak, mert nem is minden tagja teszi ezt.

A politikai nemzet fogalma mára már csak arra való, hogy a nemzeti hovatartozás kérdését különböző okokból kezelni nem tudó vagy nem akaró, azt esetleg eleve az ördögtől valónak tekintő, többnyire liberális és baloldali gondolkodók elkerülhessék azt, hogy ezzel a hovatartozási jelenséggel érdemben kezdeni tudjanak valamit. Nem mintha mindenkinek kellene úgy éreznie, hogy valamiféle nemzethez tartozik, de az is tény, hogy vannak, akikben ilyen lelki állapot keletkezhet. Különösen, ha e nemzeti hovatartozás miatt hátrányos megkülönböztetés ér valakit, ha ki van téve a nemzetállam nyílt, vagy ma már burkoltabb kényszerasszimilációs nyomásának. Az asszimiláltatási kényszer képviselői (lehetnek köztük baloldaliak és jobboldaliak egyaránt, sőt, liberálisok is) a nemzetállam államalkotónak minősített nemzetének nevében éppen az „egységes politikai nemzetre” hivatkozik. Így lesz egy magyar Erdélyben a „román politikai nemzet” tagja ma, és így volt Erdélyben 1918-ig a „magyar politikai nemzet” tagja egy román. Az effajta „nemzethez tartozás” úgy cserélődik, ahogy a kalap az ember fején: értelmetlen hozzárendelés ez.

A haza

A haza sem azonos az állammal, mivel a haza is kulturális jelenség. Nekem a két anyanyelvem következtében az egész német nyelvterület a hazám, nem csak a magyar.

Az embernek több hazája is lehet, de sem hazát, sem hazákat nem lehet elárulni. A nemzetállam, s vele a politikai nemzet hívei számára a hazaárulás létező valami, holott a hazát nem lehet elárulni, legfeljebb az államot. Azzal pedig, ha elnyomó és kirekesztő, joggal szabad szembefordulni, akár fegyveresen is. Ahogy ezt Szenes Hanna is tette. A kirekesztő állammal, a kirekesztő politikai rendszerrel szembeszállni ugyanis alapvető jog. Ez nem hazaárulás. Az árulás összekapcsolása a hazával nyomasztó nemzetállami örökség. Mindazok, akik megtagadják ma Szenes Hanna egykori elítélésének semmissé tételét, azért tehetik ez, mert a magyar jogrendszerben burkoltan benne van a hazának és az államnak, a nemzetnek és az állampolgároknak az azonosítása. Ez a gyalázat forrása.

De tovább is kell menni: mindazok, akik lényegében meggyőződésből kémkedtek a pártállam rendszere ellen, ugyancsak azzal az alapvető jogukkal éltek, hogy az elnyomással szemben léptek fel.

Áruló az a politikai-állami rendszer, melyben természetes, hogy az ellenfelek „államellenesek”, „idegenszerűek”, „magyartalanok”, hazaárulók. Az ilyen állam az állampolgárainak egy részét hagyja cserben, teszi tönkre, holott az államnak politikai nézetektől függetlenül kell egyenrangúnak elismernie a polgárait.

A meghittség, mely hazához vagy hazákhoz fűződik, legfeljebb elidegenülhet, a távollét, az idő vagy éppen a kirekesztettség következtében. Bizonyára nem fájdalom nélkül. Ha igaz, hogy a hazához tartozás az ember kultúrájából következő állapot, akkor a számára meghitt kultúra akkor is a hazája, ha nem tudatosul benne, vagy akár gyűlöli és elátkozza.

A nemzetállam igenlése, a több haza lehetőségének elutasítása (s vele a haza és állam azonosítása) az a nyílt vagy burkolt nacionalizmus, melyben a „nemzet” lényegében a vallási közösség helyébe lépett. Az így értelmezett „nemzet” és „haza” afféle bálványimádás. Ahogy az is, ha az egyént, avagy a társadalmat vagy annak osztályát helyezik legfelülre. Ahogy nem csak egyetlen hazája lehet valakinek, úgy a kultúrának sem egyetlen meghitt formája létezik adott esetben valakinek.

Az európai haza

Mára nyugaton megjelent a multikulturális állam. A keletkező feszültségek jelzik, hogy a nemzetállam felszámolása nyugaton elérte a határait, melyen túl valójában az addig elkerült kulturális összecsapások veszélye fenyeget: ezúttal az Európa határain túlról érkezett bevándorlók és a bennszülött lakosság között, a rendkívül nagy kulturális különbözőségek miatt. Ezek a különbségek lényegesen nagyobbak, mint azok, amelyek az Európán belüli nemzetek között valaha is fennálltak; és amelyeknek háborúk, vérfürdők jelezték a létezését. Ennek a kérdésnek a felvetése nem tartozik igazán a baloldali és liberális politikai hagyományhoz, és ennek következtében a jobboldal, és elsősorban a szélsőjobboldal sajátította ki, egyre végzetesebb következményekkel.

Ilyen egykori küzdelemnek tekinthető az Európába behatoló iszlám államokkal folytatott évszázadokig tartó véres harc, melynek eredményeként az Arab és a Török Birodalom kiszorult a kontinensről. A török társadalom ma közeledik az európai kultúrkörhöz, az Európai Unióba kér bebocsátást, de a kulturális eltérések még akkorák, hogy van, akikben ez a csatlakozás nyugtalanságot kelt. Ez a nyugtalanság nem eleve rasszista indíttatású.

Az Európába bevándorolt mohamedánok egy része a maga archaikus szokásaival (lefátyolozott nőivel, tekintélyuralmi családi életével) eleve félelmet vált ki. Az archaikus szokásokhoz ragaszkodó bevándoroltak olyan kultúra nevében követelik Európán belül a jogaikat, amely kultúra történelméhez sem a szekularizáció, sem a felvilágosodás nem tartozott hozzá. Nem akármilyen különbség. Ezen nem változtat, hogy az iszlám bevándorlóinak jelentős része ma már szekulárisan gondolkodik, és közöttük nagyon sokan ugyanolyan liberális, felvilágosult polgárok, akárcsak európai uniós társaik. Nem változtat, mert nem róluk, hanem az archaikus szokásaikhoz ragaszkodókról van szó. A ragaszkodásuk represszív, adott esetben rasszista, kirekesztő szokásaikhoz ugyan érthető, hiszen alapvető kulturális neveltetésüknek megfelelően cselekszenek, de demokrata számára ez akkor is elfogadhatatlan

A társadalom, s vele a nemzet történeti meghatározottságai sokáig elkísérik az embert, sokszor észrevétlenül is, mert nem puszta vélemény, főleg pedig nem politikai vélemény kérdése, hogy kinek milyen kultúrája van. Auschwitzban a kelet-európai nők között például gyakoribb volt, hogy később szűnt meg a havi ciklus, mint közép- és nyugat-európai sorstársaik között. Ennek nem az alkati erő, vagy a genetikai meghatározottság volt elsősorban az oka, hanem az, hogy az archaikusabb társadalmakban kulturálisan a gyötrelmekhez hagyományosan jobban hozzászoktak.

Az Európai Unióban a bevándorlás következtében keletkező problémáknak nem pusztán az európai rasszizmus az oka (amely egyébként éppen a felvilágosodás eszményeit tagadja). Már csak azért sem, mert a kétségtelenül létező európai rasszizmussal szemben ott van a bevándorlók egy része által képviselt rasszizmus is. Ezt ugyan sok esetben a bevándorlókkal szemben fennálló idegenkedés is fűti, de elsődleges oka a történelmi fejlődésnek az európaitól nagyon különböző volta.

Ezek a feszültségek arra utalnak, hogy nemcsak az lehet kérdés, mit is jelen a nemzethez tartozás, hanem az is, hogy mi az európai (és mikor az)? Európainak lenni a magyarnak, orosznak, baszknak stb. lenni általánosítása. Még nehezebb tárgyiasítani, mint a nemzethez tartozás tudatát, de tudományos vizsgálata szintén lehetséges. Az összetartozás alapja nem a nyelv, nem a vallás (mely ugyancsak lehet nemzettudatot meghatározó tényező, például Boszniában), nem a közös államiság sikere (például Svájcban), hanem a közös euro-atlanti kultúra, és vele, reményeink szerint, az Európai Unió sikere. Ha az Európai Unió fennmarad, akkor a fennmaradásának sikere ezt a hovatartozási tudatot fogja erősíteni azokban, akikben valamilyen okból aktualizálódik. Ahogy a magyar haza és a magyar nemzet, de akár a román haza és a román nemzet is, „Európa” és az „európai” ebben az értelemben nem földrajzi fogalom és nem földrajzi hovatartozás, ahogy nem az volt már József Atillánál sem, amikor a „Thomas Mann üdvözlése” című versét megírta.

Magyarként európai

Akit a magyar kultúrában neveltek, a közös európai kultúrában is nevelődött. E kultúra sugallatai határozzák meg, hogyan reagál az Európán kívüli kultúrákra. Nem arról van szó, hogy ezeket nem kellene elfogadni, hanem arról, lehet-e túl nagy kulturális különbözőségek létezése esetén (szorosabban) együtt élni velük? Végzetes ezt a problémát eleve rasszizmusként kezelni.

Nem arról a rasszizmusba torkolló ellenszenvről van szó, melyet például a modernitáshoz való felzárkózási nehézségekkel küzdő rétegek éreztek a kapitalizmus nagyvárosi kultúráját elsajátító bevándorolt galíciai zsidóság iránt! A kérdés inkább azokra a napjainkban is élő középkori iszlám viselkedésformákra vonatkozik, melyek szöges ellentétben állnak a jogegyenlőséggel, de amelyről a bevándoroltak egy kis része nem akar lemondani. A tolerancia veszíti el értelmét, ha például a csadort, a nők középkori alárendeltségét kellene elfogadni. A baloldaliak meg a liberálisok egy részének a sajátos félrenézésére utal, hogy a kérdés megvitatásában nem ők járnak az élen. Azzal nem lehet elintézni a feszültségeket, hogy a humanizmus nevében az integrációra fordított erőfeszítések növelését követeljük. Mi van azokkal, akik nem is akarnak integrálódni a közös európai kultúrába?

A baloldaliak és liberálisok egy részének tartózkodása, hárítása, netán engesztelhetetlensége a kérdéssel szemben politikailag ugyanolyan kontraprodukív, mint amennyire kontraproduktív nem tudomásul venni a mai Magyarországon és a határon túl azt, hogy élnek emberek, akikben felötlik a nemzethez tartozási érzés, mely nem politikai. Például azért, mert a nemzetállami kényszerasszimiláció körülményei között kell az életüket eltölteni. Enélkül többségüknek eszébe se jutna a nemzeti hovatartozás. Mert normális, demokratikus körülmények között ez olyan kulturális adottság, amely magától értetődő.

A nemzethez tartozás kérdése felfogható tehát a „mi az európai?” egyik esetének is. Magyarként európainak is lenni századok óta időszerű és fontos azoknak, akik elutasították a nemzeti beolvasztási törekvéseket, akik kiálltak nem csak a politikai, hanem a kulturális egyenjogúságért, akik „fehérek között európainak” tekintették magukat. A kulturális, s vele a nemzethez, hazához, s így Európához tartozás lelki állapotának megváltozása nem olyan egyszerű döntésen alapul, mint az állampolgárság megváltoztatása. Amiből nem következik, hogy lenne mindenkire nézve közös nemzeti tulajdonság. Ennek ellenére mindennapi tapasztalat, hogy különbözőek vagyunk annak a kultúrának alapján, amely a lelkünkben él. Semmiképpen sem politikai, s így rasszista jellemvonás, ha valaki magyarnak, zsidónak, vagy mind a kettőnek tartja magát, noha nem kell, hogy ez mindenkire jellemző legyen. Az se rasszizmus, ha valakiben másokról tudatosul, hogy cigány, magyar, német vagy zsidó.

A mai magyar kultúrában megint megjelentek azok a törekvések, amelyek valamiféle közös, mindenkire nézve kötelező és politikai értelemben meghatározott nemzeti tulajdonságot akarnak ráerőltetni a társadalomra. A nemzethez tartozást szorosan összekapcsolják a politikai nézetekkel, mintha „igaz magyar” ezúttal csak jobboldali lehetne. Ahogy a pártállam idején próbálták elhinteni, hogy „igaz magyar” csak a „haladás” híve lehet. Hamis tételezésekkel politikai, s ezzel hatalomi törekvéseket fejeznek ki, melyek alapja a kirekesztés. E nézetek gyökerei mélyen a nemzetállami gondolkodásban rejlenek. Valójában az a zsidó-keresztény kultúrával szemben ellenséges, s ezzel Európa-ellenes nemzetfelfogás érvényesül újra, mely valamiféle egyének feletti politikai értéket tételez, hogy ezen az alapon igazolja a kirekesztést. Ugyanaz a hamisság élteteti, akárcsak a politikai nemzet fogalmát. Képviselőivel szemben adott esetben a fegyveres szembeszállás is szükséges lehet; minden olyan felfogás, mely a béke „chamberlaini” megmentése érdekében a megegyezést keresi velük, önveszélyes.

Teljes félreértés azonban azt gondolni, hogy a szembeszegüléshez hozzá tartozik a nemzethez tarozási érzés realitásának elutasítása. Ezzel csak elszigetelődni lehet.

No comments

Írja meg véleményét!

 

Legnépszerűbb címkék