A szerzőről

Budapest 1944–45-ös ostromának élményén keresztül láttam rá először érdemben arra, milyen következményei vannak a társadalmi létnek. „Árjának” minősülő család 8–9 éves gyermekeként éltem meg a fegyverek közvetlen hatalmát, a nyilasok által meggyilkolt zsidók és a harcokban elesett németek hulláit. Azóta nekem a társadalom az őserdő folytatása más eszközökkel.

A lassan kialakuló pártállamban megtanultam a színlelt alkalmazkodást, miközben gyűlöltem a politikai rendszert és a kommunistákat, akik ezt a világot megteremtették és tevőlegesen, vagy lelkileg támogatták, és akik előtt el kellett rejtenem a nyilvánosság előtt a valódi nézeteimet. 10 éves koromtól fogva hozzászoktam ehhez a fajta léthez, és 1989-ig azt hittem, egész életem ebben fog eltelni.

Az 1956-os forradalom csak egy villanásra tépte szét ezt a meghatározottságot: egyetemistaként néhány napig megéltem az önszerveződő emberek örömeit és reményeit, és a csőcselék lincselésének rettenetét. Ez utóbbi látványa és 1945 zsidó hulláinak emléke összeértek a lelkemben, és tapasztalattá vált, hogy a múlt jelen van, még ha egy ideig nem is látszik. A forradalom élményét a fegyverek személyesen átélt torkolattüze zárta le. Utána a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének miskolci vezetőjeként néhány hónapig azzal áltattam magam, hogy nem térhet vissza az a kommunista diktatúra, amely előbb volt. A letartóztatás 1957 elején, a vele járó atrocitások és a rettegés végleg meggyőzött arról, hogy a rossz nem pusztán a jónak a hiánya, hanem létező valami. Gyári munkásként, majd művelettervezőként dolgoztam, levelező tagozaton elvégeztem a műszaki egyetemet, hogy értékálló szakmám legyen.

Az 1950-es évek végén keletkezett prózai írásaimban annak a nyugat-európai avantgárdnak a szellemisége segített kialakítani irodalmi műveim stílusát, amelyhez valójában semmi közöm sem volt. Ez az avantgárd a maga zabolátlanságával számomra megfelelő eszköz volt, hogy a forradalmat megint követő jogfosztottság közegében a szembeszegülés dinamikáját élhessem át és fogalmazhassam meg prózában.

Idővel rájöttem, hogy az avantgárd, amely akkoriban a forma felbontásával a szabadság és az ellenállás örömével ajándékozott meg, eredendően a polgári léttel való szembefordulást jelentette, és alapvetően a világ megváltására irányult. Mindazt, amitől megtanultam borzadni. Hiszen a kommunista eszméken alapuló pártállam maga példázta a baloldali ihletésű társadalmi-politikai megváltástörekvés gyalázatát. A megváltás, vagy ami a megváltásból egyáltalán földi halandó számára lehetséges, számomra személyes és nem társadalmi-politikai kérdés, és kizárólag a lélek dolga. A pártállamban az avantgárd szellemiséggel a polgári létet igeneltem, és alapvetően elutasítottam a társadalom megváltásának diktatúrába vezető eszményét: olyasmire használtam tehát az avantgárdot, amire nem teremtették.

Az 1968 utáni újbaloldaliság nyugat-európai kibontakozása megrendítette bennem az euro-atlanti demokráciák erejébe vetett hitemet. Noha nem tagadtam ennek a mozgalomnak a megtermékenyítő hatását, fontosabb volt a tény, hogy mennyire könnyen és gyorsan estek áldozatul a társadalmi megváltás eszményének a polgári jólétben felnövő nemzedékek, és baloldali diktatúrákat voltak képesek kritikátlanul dicsérni. Az önáltatás dolgában semmiben sem különböztek az egykor a nemzeti szocializmusért lelkendező német lakosságtól. Pont attól, amelynek örökségével szemben felléptek. Az irodalom és a művészet klasszikus eszményei tudatosabbá váltak bennem.

A nem remélt felszabadulásom, 1989 után elkezdődő magyarországi jobbratolódás ugyanolyan hatással volt rám, akárcsak a pártállami világ: megint megjelent a kizárólagos igazság követelménye, ezúttal a jobboldal részéről. E folyamat elementáris elutasítását a szépirodalom eszközeivel nem tudtam kifejezni: a politikai publicisztika, mint a politika afféle költészete volt az a keret, amelyben közvetlenül megfogalmazhattam a reakcióimat.

Eszmélésemtől kezdve elfogadhatatlan volt számomra a nemzetállam, s vele az államalkotó nemzet elsőbbsége, mely asszimilációra kényszeríti a területén élő többi, őshonos nemzetet. Azon sem tudom magam túltenni, hogy a baloldaliak jelentős része még mindig nem ugyanazzal a mércével méri ezt a kényszerasszimilációt, mint a többi társadalmi-gazdasági igazságtalanságot. Reménykedem abban, hogy ez a helyzet lassan megváltozik. Az állam nem a haza, ha ma egyenlőségjelet tesznek a kettő közé, akkor ezt csak az elnyomást igazolására teszik. Az embernek több hazája is lehet, azaz több nemzethez is tartozhat. A hagyományos jobboldal ezt ugyanúgy nem képes elfogadni, ahogy nem fogadja el a hagyományos baloldal sem, de homlokegyenest más alapokon.

A magyar jobboldalnak az a része, amely semmit sem tanult és semmit sem felejtett a múltból, immár kisajátította a hatalmat Magyarországon, és megteremtette a második, ezúttal jobboldali pártállamot. Ebben a rendszerben azokat, akik nem ezzel a jobboldallal értenek egyet, kirekesztik a magyarságból. A baloldali pártállam idején politikai alapon nem számítottam egyenjogúnak, a mostani pártállamban politikai alapon nem számítok magyarnak.

Közben a tágabb kulturális otthonomnak (a tágabb hazámnak) érzett euro-atlanti világban minden jel szerint a teljesítőképességük határához érkeztek el a demokráciák. A teljesen más kultúrákat képviselő bevándorlók a harmadik világból (és elsősorban az iszlám országaiból) minden jel szerint nem olvaszthatók tökéletesen be, és ennek nemcsak az az oka, hogy nem fordítanak erre kellő erőfeszítéseket Európában. Mivel a baloldaliak és a liberálisok jelentős része e téren is lépéshátrányban vannak, mert nem hajlandók szembenézni a túl nagy kulturális különbségek veszélyével a társadalmi egyensúlyra, a jobboldali válaszok erősödnek fel. E válaszokkal szemben nem tekintem magam jobboldalinak, a hagyományos baloldali eszméket vallókkal szemben pedig nem tekintem magam baloldalinak.

Alapvetően derűlátó vagyok: évezredes perspektívában van fejlődés, tökéletesedés, további közeledés az értelmesebb léthez. Ehhez a megismerésen, s vele a megértésen keresztül vezet az út. Ahhoz, hogy járhassunk is tovább rajta, időszerű lassan azt is megérteni, hogy mit jelent az, hogy megérteni.

6 Comments

6 Reader’s Comments

  1. Tisztelt Ungváry Úr!
    Gratulálok! Blogbejegyzése kitűnő, nagy élvezetet jelentett olvasni.
    Mivel hasonló korúak vagyunk körülbelülélményeink is hasonlóak,
    talán rokonlelkek is vagyunk egy kicsit. Kérem engedje meg,hogy
    egy tévedését kiigazítsam. Sem én sem Ön nem éltünk soha kommunizmusban. Kommunizmus -tudomásom szerint- egyszer
    volt a történelem folyamán, 1917 -től 1921-ig Oroszországban.
    Azt úgy is hívták hogy hadikommunizmus. Aztán Lenin rájött hogy
    ez nem működik, és visszahozta a kapitralzmust. Azóta volt rendszer,
    amit szocializmusnak neveztek, -nemzetinek, meg iternacionalistának,
    de valójában ez is kapitalizmus maradt. És marad még sokáig, még a kommunista Kinában is. Talán ha létrejön a tudás (nem tőke) ALAPÚ
    társadalom, az közösségi ( értsd: igazságos) valóban kommunista lesz.

  2. Kedves Nyul György!
    Nekem 1956 a marxista-leninista eszmék alapján szervezett magyarországi rendszer kommunista, ha tetszik, szocialista rendszer. Mindazok, akik tevőlegesen vagy lelkileg egyetértettek a létrejöttével, később a rendszer meggyőződéses híveként segítették a fennmaradását, túlnyomórészt, lényegében kommunistának, ha tetszik, szocialistának vallották magukat. A gyakorlat szintjén egykutya, hogy valaki akkor kommunistának vagy “csak” szocialistának vallotta magát.
    A marxista-leninista eszmék alapján létrehozott rendszert maguk eme eszmék tételezik szocialistának, távlatilag kommunistának. Van ugyan némi fogalmi zűrzavar azok fejében, akik magukat kommunistának vallották, miközben a kommunizmus maga inkább csak távlati (de marxista-leninista) cél volt, de most tekintsünk ettől el, és kezeljük a kommunista és a szocialista meggyőződést azonosnak. Ez megtéveszthetett jóhiszemű külső szemlélőket is, vélvén, hogy a magukat kommunistának vallók működtette rendszer azért nem kommunista, mert a kommunizmus szerintük (is) csak távlati cél. De marxista-leninista cél, és amit a kommunisták megvalósítottak a gyakorlatban, kommunista meggyőződésük alapján, az ő rendszerük, tehát a kommunistáké. Miért ne volna ez már eleve kommunista rendszer? Valami felelősség csak következik abból, hogy ki minek vallja magát!
    Egy politikai rendszer elméleti szinten attól az, ami, hogy lényegében megfelel-e a rávonatkozó elméletnek. A rávonatkozó elmélet vallása (vállalása, elfogadása) meggyőződés kérdése. Az elméletet a gyakorlatba szükségképpen azok ültetik át, akik az elméletet vallják. Ameddig azt is meggyőződéssel vallják, hogy a gyakorlatban megvalósuló elmélet lényege, hogy kielégítse a marxista-leninista eszméket, addig nem állítható, hogy az általuk működtetett rendszer nem az, amit állítanak róla. Hogy ui. szocialista/kommunista.
    Elkerülhetetlen persze, hogy legyenek olyanok is, akik a marxista-leninista eszméket, s vele a kommunista eszmeiséget ugyancsak meggyőződéssel vallják, de tagadják, hogy az a rendszer, mely szocialista/kommunista eszmék vallóinak részvételével megvalósult, kielégíti a marxista-leninista eszméket. Ilyenkor azonban nem két objektív igazság áll egymással szemben, hanem két meggyőződés.
    Ennélfogva egy politikai rendszer attól az, ami, hogy hívei a lelkük mélyén minek vallják magukat. 1945-ben ugyanaz az ember kommunistának vallotta magát, 1985-ben viszont már sokat visszavonhatott ebből, noha a rendszer támogatója, netán funkcionáriusa volt; de az, hogy összefüggés van 1945-ös és 1985-ös állapota között, tagadhatatlan.
    Az előbbiek szerint nem változtat a helyzeten, hogy ezzel egy időben voltak, akik kommunistának, szocialistának vallották magukat, miközben tagadták, hogy a fennálló, a marxizmus-leninizmuson alapuló rendszer kommunista vagy szocialista. Ez puszta véleménykülönbség.
    Ki dönti el, mi kommunista? Én? Ön? A marxista-leninista alapon álló rendszer hívei? A marxizmus-leninizmus hívei, de a megvalósult rendszerének elutasítói? Vagy azok, akik kommunizmuson pusztán egészen általánosan közösségi társadalmat értik? Horribile dictu: akik kommunizmuson az igazságos társadalmat értik?
    Az utóbbit két értelmezés számomra elfogadhatatlan. Milyen alapon lenne pont a kommunizmus az igazságos társadalom? Hiszen más, például én nem vele azonosítom azt a társadalmat, amely igazságos! Én ugyanis az igazságos társadalmat az igazságos társadalommal azonosítom, és nem egy speciálisan tételezett társadalommal. Akkor most kinek van igaza? Önnek? Nekem? Hogy lehet az „igazságos”, a „közösségi” fogalmát kisajátítani valami speciális javára? Ez ugyan olyan eljárás, mint amikor a „nemzeti”, vagy a „haza” fogalmát kisajátítják valami speciális javára? Például egy párt hívei saját pártjukat tekinti a nemzeti érdekek igazi letéteményesének – holott minden párt nemzeti érdeket képvisel, csak mindegyik másképp. Ilyen alapon a „keresztény”, az „iszlám”, a „buddhizmus” (és akármi más) ugyanígy az „igazságos”, a „közösségi”, a “nemzeti”, a “hazás” stb. szinonimája lehet (amint hogy folyton ez az iszony játszódik le a fejekben). De akkor mi értelme van a fogalmaknak, s rajtuk keresztül a szavaknak, melyekkel a fogalmakat megnevezzük?
    Számomra tehát azt, hogy milyen fogalom terjedelmébe esik egy adott rendszer, két dolog dönti el. Az egyik, amit emberek éreznek, s ezáltal vallanak. Az érzelmek, s vele a meggyőződések is realitások, nem csak a konkrét fizikai, biológiai, gazdasági dolgok. Ezekről az előbb volt szó. A másik a fogalmak természetéből következik. A fogalmak is realitások, holott ugyancsak nem konkrét fizikai, biológiai, gazdasági dolgok. Erről az előző bekezdés utolsó mondatában volt szó: minden szónak önálló értelme van, azaz minden szó (általános név) más-más fogalmat nevez meg. Például az „igazságos” kifejezés nem ugyanazt a fogalmat nevezi meg, mint a „kommunista”.
    Az „igazságos”, a „közösségi”, a „jó”, a „rossz”. a “kommunista” (mint jelző), a “nemzeti” stb. ugyanis tulajdonságok megnevezései. A tulajdonságok nem azonosak a dolgokkal, melyeket jellemeznek. Se a kommunizmus, se a kapitalizmus, se a kereszténység, se én, se Ön nem vagyunk tulajdonságok, hanem dolgok, melyeknek tulajdonságaik lehetnek. Adott időben és helyen hol jók, hol rosszak, hol igazságosak, hol közösségiek stb. Egyszer ez, egyszer az. Ahogy a vaj plusz 20 fokon puha, mínusz 20 fokon kőkemény.
    Az a rendszer, mely halálos ellenségem volt és maradt, a vallói alapján kommunista, ha tetszik szocialista, ahogy a katolikus egyház a vallói alapján keresztény. Az inkvizíció és Erdő Péter ellenére, és annak ellenére, hogy most egy egykori besúgó, Kis Rigó László püspökgazember lett az egyházi besúgók ügyeit kezelő bizottság vezetője a tisztességes és kedves Várszegi Asztrik helyett, aki Aljósai alázattal vonult vissza ettől a tisztségétől, mindvégig eredménytelenül és támogatottság nélkül maradva.
    Ugyanakkor az igazságos rendszer nem azonos szükségképpen olyan speciális rendszerrel (pl. a kommunista rendszerrel), melynek hívői ezt a speciális rendszer igazságosnak tartják.
    Ön a hadikommunizmust kommunizmusnak tartja. Ez igaz, hiszen egyik fajtája. De a fajtára törvényszerűen igaz, hogy nemfogalmának minden tulajdonságát örökli. Ha tehát a kommunizmusra igaz, hogy tulajdonsága lenne az „igazságos”, akkor ez érvényes a hadikommunizmusra is. Igazságosnak tartani azt a hadikommunizmust, amelyet a korabeli marxista-leninista politikai söpredék megvalósított?
    Ezzel nem bántani akarom, csak szeretném kifejteni a dolgot.
    A kommunizmus lehet igazságos, meg lehet annak ellenkezője is. Mint sok más társadalom. Megvalósulása válogatja. Akár a vaj esetében, amely lehet kemény is, meg puha is. Figyelmen kívül nem hagyható tény, hogy az, ami e néven célul van kitűzve, azon keresztül, ahogy kivétel nélkül megvalósult, eddig még mindig maga lett a gyalázat.
    Tisztelettel
    Ungváry Rudolf

  3. Ön nem azonos az 1956 ban Bordod megyei pártbiz első titkárával? Mert annak az Ungvárinak, abban a pozícióban is sikerült becsületes embernek maradni!

  4. Tisztelt Sánta ördög!
    1. Mint megírtam volt, 1956-ban egyetemi hallgató valék, nem lehettem megyei párttitkár.
    2. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei párttitkár Földvári Rudolf volt. Viselkedése a forradalom alatt és után becsülésre méltó.
    3. Becsület és becstelenség egyaránt megférnek politikai nézetekkel. Akár egy fasiszta, akár egy kommunista is lehet becsületes. (a) Azzal nem mentegethető politikai rendszer, hogy mennyire becsületesek voltak a reprezentánsai vagy hívei; (b) a becsületeseket is ugyanaz a felelősség terheli azért, hogy milyen politikai rendszer mellé állnak, mint a becsteleneket.

  5. A mai videouzenet, melyet az alkotmanyrol kuld, nagyon nagyon remek, On fogalmazta meg a legjobban es a legerthetobben, miert nem jo ez nekunk!
    Koszonom

  6. Nagyon jól magyaráz a szerző,szinte tanárosan,filozófikusan is.Tanulni lehet tőle,mintha csak az iskolapadban ülnénk.

Írja meg véleményét!

 

Legnépszerűbb címkék